személyes adatok

A hosszútávfutás eszköztára erre a módszerre épül, ezért röviden bemutatom az általam is alkalmazott rendszer lényegét.

Arthur Lydiard tevékenységének jelentõsége kettõs: egyrészt alkalmazott módszerével forradalmasította a hosszútávfutás edzésmetodikáját, másrészt: élettani alapon magyarázott, igazolt rendszere hosszú évtizedekre meghatározta a szakág módszertanát. Tanai ma is a közép- és hosszútávfutás egyszeregyét jelentik. 

Módszerének lényege: magas szintû aerob kapacitásra épülõ, elsõsorban dombedzések formájában speciális erõsítéssel továbbfolytatott elõkészítõ idõszak után az elõzõekben megszerzett képességek szintentartása mellett fokozatosan növekvõ intenzitású anaerob kapacitást fejlesztõ edzésmunkával építi fel a versenyformát. Kétségtelen: a fejlõdés örök, semmi sem változatlan, így módszere is továbbfejlõdött. A keretet azonban ma is az általa alkalmazott rendszer jelenti. 

Arthur Lydiard az éves felkészülést alapvetõen 4 fõ részre bontotta:

Természetesen mindegyik említett periódusban vegyesen szerepeltek az edzéseszközök, az elnevezések az idõszak fõ feladatát, elsõdlegesen használt eszközeit jelzik.

Sokáig tévesen azt hitték, a maraton edzés kizárólag nagy mennyiségû és lassú iramú futásból áll. Ez alapvetõ tévedés volt, hiszen Lydiard munkásságának egyik legjelentõsebb ismérve az, hogy az anaerob határ korszerû eszközökkel történõ megemelésére elõször õ tett kísérletet (sikerrel), a világ azóta próbálja alkalmazni, esetleg továbbfejleszteni. A cél alapvetõen: a megfelelõ terepedzések segítségével az anaerob határ kitolása . A megelõzõ idõszak ember- és futásidegen túlbonyolított „intervall” korszaka után a futó az ember számára természetes környezetben végezze edzései jelentõs részét. Lydiard a különbözõ intenzitású futásokat nem km/percben jelölte meg, hanem erõkifejtésben (pl. 1, 1, 3 erõkifejtés) Összefoglalóan három sebességtartományt különböztetünk meg:

Alacsony intenzitású futás (továbbiakban regeneráló futás) 40 - 50%-os. Feladata alapvetõen a megfelelõ hajszálérhálózat kialakítása, fenntartása a és regenerációs célzatú. A futás távolsága a kívánt feladat, cél szerint akár a két órát is meghaladhatja. 

Közepes intenzitású futás (aerob extenzív) 60 - 70%-os. 

Alapvetõen karbantartásra szolgál, más szóval a megszerzett aerob képességek, funkciók szintentartására. Tudásszinttõl függõ a távolság, tipikusan 8 - 20 km között mozoghat.

Magas intenzitású, nevezzük szubmaximálisnak (aerob intenzív, steady-state edzés) 70 - 80%-os. Futás az anaerob küszöb környékén: képességfejlesztés. Az aerob kapacitás fejlesztése, az aerob határ kitolása. Jellemzõ távolság: 10 – 20 km. Igen nagy terhelésû (de nem maximális sebességû!) edzés: a heti mikrociklus tervezésekor mind minõségileg, mind mennyiségileg ill. jellegében váltogatni kell az edzéseket. Ami az egyenletes intenzív állóképességi futást illeti, kettõ, maximum három elegendõ hetente. A futások terepen történnek, az intenzitás meghatározása az erõkifejtés százalékával történik (zárójelben megjegyezhetõ, hogy a mai mûszeres lehetõségek mellett erre számtalan kontrollálási lehetõség adódik: a pulzusmérõktõl kezdve a tejsavmérésekig. 

A hossza attól függ elsõsorban, hogy mennyi idõ alatt alkalmazkodik kielégítõen a futó a kívánalmaknak megfelelõen. A heti km mennyisége minimálisan csökken ( ha csökken egyáltalán), hiszen a dombedzések elõtti és utána történõ futások a mennyiséget magas szinten tartják - miként a közbülsõ napok edzései is. A jellemzõ heti edzésszerkezet: 3 nap dombedzés (nem egymást követõ napokon); 2 - 3 nap „frekvenciaedzés”;

1 - 2 nap hosszú futás aerob körülmények mellett.  A frekvenciafutások a bemelegítés után futott kb. 10-szer 100 - 120 m-t jelentenek, ahol a lényeg nem a legmagasabb sebesség, hanem a magas frekvenciára törekvés.

1 - 3 km összértékben, kb. 5 - 15°-os emelkedõre. Törekedni kell arra, hogy a súlypont folyamatosa magasan maradjon a felfutások alkalmával, a térd kb. vízszintesig emelve vezesse a mozgást, a karmunka erõteljesen segítsen. A dombfutások speciális erõsítést jelentenek a lábizmokra, javítva az ellépõ erõt, a futás hatékonyságát. Lényeges, hogy a dombedzéssel az erõs speciális erõsítõ hatás mellett már most megkezdõdik az anaerob kapacitás fejlesztése is. A magas szintre fejlesztett aerob kapacitás biztosítja, hogy a futó egyrészt jól elviselje a nagy terhelésû dombedzéseket, másrészt az anaerob elemeket tartalmazó dombfutások révén könnyebben alkalmazkodjon az anaerob munkavégzéshez. Amennyiben dombfutásra nincs lehetõség, ajánlható a lépcsõre felfutások módszere, ill. a különféle szökdelõ gyakorlatok. 

Idõtartama 4 - 6 hét. Az aerob funkciók szinten tartása mellett a fõ feladat az anaerob kapacitás fejlesztése. Ebben az idõszakban a következõ fõ edzéseszközök szerepelnek a programban: rövid szakaszos edzés, hosszú szakaszos edzés, mini-intervall, kontrollfutás, fartlek, tartósfutás. Az edzésintenzitásnak ésszerû határokon belül kell mozognia, nem tanácsos a gyakori nagy mennyiségû anaerob edzés, ahogyan egyébként sokan teszik.

Az aerob kapacitás szintentartása az anaerob kapacitás továbbfejlesztése mellett a versenyforma kialakítása történik ebben az idõszakban. Az edzésintenzitás fokozódik, az edzésmunka egyre több verseny-specifikus elemet tartalmaz. Nagy figyelmet kell szentelni minden, a futás hatékonyságát elõsegítõ lehetõség, eszköz felhasználására. Nagy gondot fordítunk a gimnasztikára, futótechnikára (elsõsorban különféle futásformák, pl. dombfutás alkalmazásával), speciális erõsítésre, étkezésre (mint az egész életvitellel kapcsolatosan, itt is a természetesség fontosságát preferálva), regenerációt elõsegítõ eljárásokra, sportfelszerelésre. A taktikai felkészítés is igen fontos, de csak kondíiionálisan megfelelõen felkészített futó tud végrehajtani taktikai feladatokat (BABINYECZ). 

Az évek során sokat formálódott és alakult, de a lényegi részeket tekintve nem változott. A hosszútávfutás eszköztára adott, ami véges számú lehetõségbõl áll. Ennek az összehangolása viszont az edzõi intuíción múlik. A zenében is véges számú hangból lehet különbözõ dallamokat létrehozni, aminek a variációja végtelen és a végeredményt tekintve is nagyon sokszínû. Úgy gondolom, hogy ez az edzésmunkában sincs másként.  Sokan nagyon hasonlóan dolgozunk, de éppen a nüánszbeli különbségeken múlik, hogy ki hova jut el.  A versenyzõ megismerése és az egyénre szabott edzésmunka az alapja a sikeres együttmûködésnek.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy kereknek tûnõ pályafutást értékelhetek az elejétõl a végéig, 18 évre visszatekintve. Viszonylag korán megfogalmazódott, hogy alkatilag a maratonfutás lesz Judit igazi versenyszáma. Természetesen kiegészítésként más versenyszámok is fontos szerepet játszottak a felkészülésben, de mindig szem elõtt tartva, hogy ne aprózódjunk el. Számos példa igazolta, hogy aki sokat akar, az keveset fog. Nem lehet 1500 m-tõl maratonig mindenhol a legjobbnak lenni, bár sokan ezt nem hiszik el. A maratoni eredmény és a rövidebb versenytávok közötti összefüggés persze nagyon lényeges. Egy jó maratoni idõhöz szükséges egy jó félmaraton, ahhoz pedig megfelelõ 10 000 m. A maratont csak akkor tudjuk elkezdeni pl. 75 perces félmaratonnal, ha 71 - 72 perc közötti formában vagyunk. Ehhez azonban megfelelõ 10 000 m-es felkészültség is szükséges, aminél nem árt, ha legalább 33 perc körüli 25 kört tudunk teljesíteni. 

A felkészülés egyes idõszakaiban az egyes módszerek hangsúlyozott szerepet kapnak, de alapvetõen vegyesen fordulnak elõ a heti ritmusban. Általánosan megfogalmazható, hogy egy hét stratégiája a következõ:

A hét ritmusát a vasárnapi - kontroll jellegû - hosszú futás és a szerdai hosszú résztávos edzés határozza meg. A többi edzést ennek megfelelõen kell kialakítani úgy, hogy a regenerálódást is segítse, de a megfelelõ hatást is elérje.

A következõkben kiemelnék egy-két ismétlõdõ jellegû edzést a teljesség igénye nélkül, amelyek nagymértékben segítették a munkánkat.

A hétvégi hosszú futás eleinte kizárólag kontroll jellegû 20 – 30 km-eket jelentett. Ez késõbb meghatározott helyszínen az egymáshoz való viszonyítást segítve, elõre meghatározott tempóban, esetleg a távon belül ezt váltogatva szubmaximális jelleggel történt. Úgy érzem, hogy a maratoni versenyeket megelõzõen ezeknek a futásoknak kiemelt jelentõségük van. A szerdai résztávokat próbáltam változatossá tenni. Ezek közé tartozott pl. 2 x 5000 m váltakozó iramú futás, ahol résztáv közben 600 m és 400 m irama változott. Az edzés közben nagyon kellett figyelni az iramra és a lüktetõ jellege miatt gyorsabban telik el a táv. Ez a módszer élettanilag is nagyon hatásos: ez az ún. ”laktát-inga” edzés. A módszer tudományos magyarázatát az amerikai fiziológus, George Brooks adta 1996-os munkájában, melyben különösen hatékony állóképesség-fejlesztõ módszerként beszél a fartlekrõl valamint a változó sebességû résztávos edzésrõl (ATLÉTIKA). Brooks számára meglepetést hozott az a megfigyelés, hogy a vártnál alacsonyabb savasodási értékeket talált kemény fartlek edzést végzõ távfutóknál. Szintén meglepte, hogy elit kenyai futók rendszeresen érnek el kimagasló idõeredményeket anélkül, hogy „törõdnének” verseny közben az oly sokat emlegetett egyenletes tempóval. A „laktát-inga”- edzés élettani alapja, hogy a tejsav megfelelõ körülmények között (szubmaximális intenzitású aerob munka) pyruváttá visszaalakulva újra hasznosul az ATP-reszintézisben, vagyis többlet-energiaforrásként funkcionál. E fiziológiai elv gyakorlati megvalósulása:

A mi ilyen típusú edzésünk, tehát a 2 x 5000 m vagy 3 x 4000 m-esben, 600 m 2 percen belülre, (ami a 3:20-as ritmus) 400 m 1:36-ra, ami a 4 perces ritmusnak felel meg. Csináltuk ezt még a következõ variációban is: 2 x 6000 m-ben 1000 m 3:20-ra 1000 m pedig 4 percre. 

A tévhittel ellentétben a laktát egy dinamikusan termelõdõ anyagcsere-termék, mely pihenés közben is termelõdik az izomban. A „laktát-inga” lényege, hogy az izomban termelõdõ tejsav nem feltétlenül kerül ki a vérbe, emelve ezzel a vérlaktát-szintet, hanem folyamatos alacsonyabb intenzitású munkával azonnal felhasználódik az ATP-újraépítésben. 
Kedvelt edzésünk még a váltogatás, amit általában kedden, néhány esetben a szerdai résztávban is alkalmazunk.  Ezek meghatározott távok, amik 150 m lendületes és 50 m könnyû futásából állnak, általában kevéssel 4 percen belüli iramban.
Az edzéseket illetõen nem úgy vetõdik fel a kérdés, hogy az edzés aerob vagy anaerob, folyamatos vagy intervall, hanem a követelményeknek megfelelõen kellõen intenzív és optimális távolságú legyen.
Az edzésmennyiség heti bontásban, átlagban 130 - 140 km, néhány esetben (edzõtáborokban) 150 – 160 km volt. Mindig törekedtem arra, és a távolabbi célokat illetõen terv volt, hogy ezt a km-számot fokozatosan emeljem, legalább megközelítõleg arra a szintre, amit a hasonló szintû maratonfutók edzenek. Ez egyes esetekben, pl. a japán futóknál a 280 - 300 km-t is eléri, hozzátéve, hogy nekik nagy a merítési lehetõségük, sokan vállalkoznak erre a kihívásra, de közülük csak néhányan maradnak „életben”. Akik viszont kibírják, világ- és olimpiai bajnokok lehetnek.  A mi esetünkben nem igazán éreztem, hogy korlátlanul és meggondolatlanul emelhetném a km-számot, mert ez nem szerencsejáték. Az ilyen jellegû edzésmunka egy folyamat eredménye, ahova nem sikerült eljutni, és ami miatt mindig lesznek kérdõjelek bennem. 
Visszatekintve a 18 év kilométer átlagaira: a statisztika jól mutatja a fokozatosságot és az emelkedést.

1996-ban sikerült a legtöbb km-t teljesíteni és ebben az évben születtek a legjobb eredmények is. A késõbbiek során is cél volt a mennyiségi fejlõdés, de különbözõ okok miatt (pl. kisebb sérülések, betegségek) ez nem sikerült. Természetesen az eredményeknek rengeteg összetevõje van, és a közvetlen elõzmények is hatással vannak a versenyekre. Diplomadolgozatom célja, hogy megmutassam, a fokozatosság és a kilométer-számban bekövetkezõ megfelelõ lépcsõk hogyan járultak hozzá az országos csúcs eléréséhez.

1987-ben 5 hónappal lányunk születése után kezdtünk el közösen kocogni, csak a futás öröméért, különösebb célok nélkül. Köztudott, hogy a szülés a nõi szervezetre jótékony hatással van, és Judit utána ideális súllyal és elegendõ lelkesedéssel rendelkezett. Lassan rendszeressé tudtuk tenni az edzéseket. Tavasszal már egy futóversenyen is indult: heti 3 - 4 edzésbõl könnyedén teljesítette 40 perc alatt a 10 km-es távot. A nyár kezdetével idõnk már megengedte, hogy napi rendszerességgel és tudatosan készüljünk egy-egy megmérettetésre. Örömmel láttuk, hogy a szülés elõtti állapotot meglehetõsen hamar túlszárnyalta különösebb erõfeszítés nélkül. Az edzés- és a kontrolleredmények mind biztatóak voltak. Ebben az idõszakban heti 50 - 60 km volt a jellemzõ, ami utólag nagyon kevésnek tûnik, fõként ahhoz képest, hogy két hónap múlva már maratont is futott. Nyáron a Tatai Minimaraton 14 km-es távján állt rajthoz és meglepetésre gyõzelmet aratott. Ez az eredmény adott újabb inspirációt a folytatáshoz. Õsszel a Rank Xerox Maraton jelentette egyben az országos bajnokságot is. Szerencsére sikerült rábeszélnem, próbálja meg ezt a távot. Elõször kétkedéssel fogadta,- ismerve a maratonfutók edzésmunkáját- hogyan lesz képes az ilyen hosszútávú edzésekre. 
A felkészülésre 2 hónap állt rendelkezésünkre. Ekkor már futottunk 20km-eket és egy alkalommal a 30 km-es távval is megküzdöttünk. A heti edzésmennyiséget sikerült „feltornászni” 60 - 80 km-re, igaz, napi egy edzésbõl és egy alkalommal már 100km fölé is jutottunk. Egyszerû oka volt a kezdeti óvatoskodásunknak. Egyrészt a kisgyerek mellett nappali tagozatos hallgatók voltunk, idõnk sem engedte, hogy többet fussunk, másrészt még nem jártuk meg azokat a lépcsõket, ami egy erõteljesebb munkához szükséges lett volna. 
A maraton és az országos bajnokság gondolata azonban olyan örömöt okozott és olyan motivációt jelentett, ami kompenzálta a kevesebb munkát és lehetõvé tette azt az eredményt, ami meghatározta a további életünket. A versenyen Judit 2:41:14-et futott, ami elsõ osztályú eredmény és második helyezést jelentett a bajnokságban. Itt szeretném megjegyezni, hogy a maratoni felkészüléshez nagymértékben hozzátartozik a belsõ hajtóerõ és a pszichés tényezõ. Az elsõ maraton teljesítése ráadásul mindenki számára eufórikus állapotot jelent. Tisztában voltunk vele, hogy ebbõl az eredménybõl kitartással és több munkával nagyon messzire lehet jutni. A maratonfutás éppen ebben az idõszakban vált népszerûvé a világban. Ez új perspektívát jelentett számunkra is. 

Az országos bajnokságon elért eredmény kitárta a kapukat a nemzetközi versenyek felé. Akkor még a szövetségen keresztül nyílt lehetõség nemzetközi meghívásokra. Jöttek sorban a versenyek, egy kicsit még tapasztalatlanul, rácsodálkozva arra, ami körülveszi ezt a sajátos világot. Járt Izraelben a Tiberias Maratonon, Amsterdamban, a Bécsi Maratonon, Franciaországban, La Rochelle-ban és Párizsban. Minden lehetõséget próbáltunk kihasználni, újabb tapasztalatokat gyûjteni. Ezek a versenyek még nem tartoztak a legerõsebbek közé, az idõeredmények is elmaradtak a legjobbaktól, de a helyezések és a dobogó hangulata sok örömöt okozott. 

Természetesen minden sportolónak az az álma, hogy világversenyekre eljuthasson és eljátsszák a tiszteletére a himnuszt. Ezek az álmok, ha nem is valóságszerûek, szükségesek ahhoz, hogy reggel felkelve elszántan induljunk tovább. A 2:40-en belüli idõhatár áttörése már reális cél volt, és az edzésmunkából  is következett volna. Minden versenyre úgy készültünk, hogy most fog sikerülni. Aztán vagy az idõjárás, vagy a pálya nehézsége, vagy valamilyen betegség közbeszólt. 
1989-ben az Universiadén úgy gondoltuk, hogy ezek az álmok valóra válnak. A rajtlista láttán még bizakodóbbak lettünk. A verseny további története nagyon tanulságos. A kiutazás elõtt Judit influenzás lett, magas lázzal, mégis bíztunk a csodában. Rajthoz állt a versenyen, amit végigfutott, de borzasztó érzésekkel. Azóta is ez a leggyengébb idõeredménye. Tudnunk kellett volna nemet mondani, még akkor is, ha ez volt elsõ felnõtt világversenye. 
A sportban sok csalódáson keresztül vezet az út a sikerhez. Ilyen volt 1990-ben az országos bajnokság is, ahol esélyesként nagyon vártuk az elsõ felnõtt bajnoki címet és a 2:40-en belüli eredményt is. Egyik sem sikerült és nehéz volt feldolgozni ezt a kudarcot. Májusban a Hamburgi Maraton viszont meghozta azt az eredményt, amivel betört a nemzetközi élvonalba. A versenyt 2:33:46-tal, óriási egyéni csúccsal nyerte meg és -mint késõbb kiderült- teljesítette a kiküldetési szintet az Európa-bajnokságra. Innentõl kezdve egymást követték a sikerek rövidebb távokon is. Három év edzésmunkája ekkorra érett be. Egyéni csúcsot futott 3000 m-en (9:10:14), 10 000 m-en (33:38 majd 33:26). Gyõzött rangos utcai futóversenyeken: Stuttgartban 15 km-en, Braunschweigben 12 km-en, Garmisch-Partenkirchenben 10 km-en. Szinte minden hétvégén versenyzett. Ekkor még nem tudtuk, hogy indulhat az Európa-bajnokságon. 

Az Atlétikai Szövetség három héttel az EB elõtt jelölte ki az indulókat. Nagy örömünkre Judit is tagja lett a csapatnak, mert az elnökség elfogadta a hamburgi eredményt. A lehetõség nagy izgalmat jelentett. Különösebben nem készültünk, nem voltunk edzõtáborban, nem tudtuk felépíteni a felkészülést, de ennek az évnek a versenyei és a mutatott forma bizakodással töltött el bennünket. Próbáltunk tanácsokat kérni világversenyeket megjárt magyar futóktól és legyõzni azt a félelmet, amit ilyen versenyen egy tapasztalatlan sportoló érezhet.  Külön izgalmat jelentett, hogy a forrongó Jugoszlávián keresztül autóbusszal érkezett a csapat a helyszínre. A nõi maraton az elsõ napon közvetlenül a megnyitó ünnepség után rajtolt az új 60 ezres stadionból, óriási hangulatban. Ebben az idõszakban a nõi maratonfutás sokkal inkább európai számnak számított, mint napjainkban. A mezõny erõssége ennek megfelelõ volt. A nehéz, szintes pályán kellett 4 kört teljesíteni nagy melegben. A körülmények folyamatosan rostálták a mezõnyt. Így körrõl körre került egyre elõrébb. Ez szinte szárnyakat adott neki és a 35 km utáni nehézségeket szinte nem is érezte. A kivilágított spliti stadionba mindenki nagy meglepetésére az 5. helyen futott be. A gyõzelmet a korábbi olimpiai bajnok Rosa Mota szerezte meg, a második pedig a késõbbi olimpiai bajnok Valentina Jegorova lett.  Négy évvel elõbb a Stuttgarti Európa-bajnokságon a magyar csapat 1 pontot szerzett, itt az elsõ napon mindjárt 2 ponttal kezdtünk. Érthetõ volt a vezetõk és a mi örömünk is. Ezzel azonban nagyon magasra tettük a mércét, mivel a késõbbi világversenyeken mindig a pontszerzés volt az elvárás, és ez így utólag sokszor irreális feladatot jelentett az egyre erõsödõ mezõnyben. 

Az Európa-bajnokságról visszatérve tele voltunk reményekkel és nagy tervekkel. Azt hittük minden ilyen szép és egyszerû lesz, és egymást követik az egyre jobb eredmények. Jöttek a jobbnál jobb lehetõségek. Csábító pénzdíjak, kihagyhatatlan versenyek. Volt olyan hétvége, amikor szombaton Dortmundban 10 km-t, vasárnap Luxemburgban félmaratont futott az akkori menedzserünk rábeszélésére. A sok verseny egyre magasabb szintû állapotot eredményezett. Október 14-én a Reims Maratonon még gyõzött, de megfájdult a térde és 4 hét kényszerpihenõ következett. Ezt a figyelmeztetést még mindig nem vettük komolyan és az elõre megszervezett Tokiói Nõi Maratont kalandvágyból, - tudva, hogy jó eredmény nem születhet- mégis elvállaltuk. Hiba volt ez a sok verseny, de a versenyszervezõknek friss eredményekre van szükségük, a sikerek több pénzdíjat jelentenek és olyan lehetõségeket, amit nehéz kihagyni. A menedzserek is egyfajta pressziót gyakorolnak. Az volt az érzésünk, ha valamit elszalasztunk, késõbb már nem jön vissza.  Ebben az évben 6 maratont futott, 4 pályaversenyen vett részt, és 20 utcai futóversenyt teljesített. Összesen 30 versenyen indult. Hogy ez mennyire sok volt, bizonyítja a statisztika. A 18 év alatt ez volt az egyetlen év, amikor 6 maratont futott, az utána következõ évben pedig csak egyet. Egymást követték a kisebb-nagyobb sérülések, egyik a másik miatt, ennek következtében kénytelenek voltunk lemondani a 1991-es tokiói Világbajnokságot, pedig aki abban az idõszakban világversenyen pontszerzõ volt, a következõ világversenyre automatikusan csapattaggá vált. Súlyos árat fizettünk a tapasztalatlanságunkból adódóan, mert meggyõzõdésem, hogy az 1992-es barcelonai Olimpiára is emiatt nem került ki. Ebbõl azonban tanultunk és a továbbiakban jobban odafigyeltünk, messzebbre tekintettünk elõre.  

1991-ben edzések és sérülések váltogatták egymást. Szövetségi támogatással két magaslati edzõtáborra is lehetõségünk volt. A májusi kifejezetten hasznos volt, mert szinte ezen edzések alapján futotta az év egyetlen maratonját Hamburgban 2:37:17-re. A második nyári magaslati edzõtáborban viszont már nem erõltettük tovább a tokiói felkészülést, beláttuk, fontosabbak a távolabbi célok és egy hosszabb pihenõt iktattunk be, hogy a sérüléseket kikezeltessük, és Judit teljesen rendbe jöjjön. Ez a gondolat hasznosnak bizonyult.
A gyógyulást követõen sokkal türelmesebben és körültekintõbben készültünk. A sok kihagyás persze érezhetõ volt, de bizakodva tekintettünk az Olimpia felé. Fokozatosan növeltem az edzésmennyiséget és készültünk a márciusi országos bajnokságra, ahol megszerezte elsõ bajnoki címét. Ez további lendületet adott ahhoz, hogy az olimpiai kiküldetési szintet célozzuk meg. Az elõzetes eredmények elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy a világ legrégebbi múltra visszatekintõ maratoniján, Bostonban rajthoz állhasson.  Ilyen rangos versenyen még nem indult, s a túlzott lelkesedés és a semmihez sem hasonlítható hangulat technikai és taktikai hibákhoz vezetett. A pálya nem könnyû, de a felkészült versenyzõk számára jól futható. A rajt pillanata elõtt helikopterek zúgásának kíséretében vezették az elit futókat a viszonylag szûk rajthelyre a tömeg elé. A maratonok rajtjának hangulata egyébként is felemelõ, de itt még fokozottabbnak tûnt. Ennek megfelelõen túl gyorsan kezdett, ami olyan hiba, amit késõbb már nem lehet kijavítani. Az elsõ felében még országos csúcsra állt, aztán sajnos elszállt a kiküldetési szint teljesítésének lehetõsége. Verseny közben még technikai problémák is adódtak a cipõvel és az idõjárásnak nem megfelelõen választott ruházattal.
Ahhoz képest, hogy egy rossz iramválasztás milyen jelentõs visszaesést okozhat, egész elfogadható idõvel, 2:38:33-mal ért célba. A szintteljesítésre az áprilisi idõpont volt a legideálisabb, erre hegyeztünk ki mindent. Igaz, májusban még megpróbáltuk Hamburgban is, de a maraton sajátossága, hogy egy idényben egyszer lehet kimagasló eredményt nyújtani, amit pedig ellõttünk Bostonban. 
Módosítani kellett az elképzelést, újabb tervek és célok kerültek elõ. Készültünk az õszi versenyekre, amelyek között kiemelt szerepet kapott az elsõ félmaratoni világbajnokság, amit Angliában rendeztek.
Az edzésmunkának jót tett, hogy rövidebb versenyekre is készültünk.
A félmaratont is „alulról” közelítettük meg. A világbajnokságon pályaversenyzõk, utcai specialisták és maratonfutók is indultak. Az erõs mezõnyben sok jó nevû futó között a 26. helyen ért célba, több mint egy percet javítva az egyéni csúcsán. Az 1:12:31-es idõ elõrelépést jelentett a maraton szempontjából is. Úgy éreztük, hogy az elmúlt idõszak gondjai után kilábaltunk a nehézségekbõl és újra optimizmussal vártuk a sikereket. 

Ennek az idõszaknak két nagy célja volt: kikerülni az olimpiára és ott a lehetõ legjobban szerepelni, illetve az országos csúcs elérése. 
1990 után ismét 3 évet kellett várni ahhoz, hogy egy újabb lépcsõt tudjunk meglépni. 1993-ban az elõzõ évhez képest 600 km-rel volt több az éves kilométerszám úgy, hogy ezt sérülésmentesen és veszélytelenül elbírta. Ebben az évben, januárban volt elõször meleg égövi táborban. A versenyekkel szemben a felkészülés elsõbbséget élvezett. Következetesen és fokozatosan épültek egymásra a hetek. Hosszan elõre megtervezett program szerint készültünk, minden edzésünk a tegnapira épült és a holnapit készítette elõ. Sokszor módosítottam akár edzés közben is, ha szükséges volt. Minden edzést úgy hagytunk abba, hogy már a következõre gondoltunk. A márciusi mezei országos bajnokság bizonyította, hogy jó úton járunk. Maratonfutóként a gyorsabb ellenfeleknek olyan iramot diktált, hogy sikerült gyõznie. Április elején félmaratonon lett harmadik Párizsban. Majd ugyanebben a hónapban szintén Párizsban következett Európa egyik legnagyobb maratonija. Jó formában, bizakodva érkeztünk a helyszínre. A hangulatunkat az is feldobta, hogy több magyar futót is meghívtak a versenyre. A macskaköves utakkal, emelkedõkkel tarkított pálya a város szinte összes nevezetességét érinti. A Diadalív elõtt kialakított rajthely, a széles sugárutak, a több tízezer induló és több százezer szurkoló teszi feledhetetlenné az élményt. Akkor a kedvezõ idõjárás is segítségünkre volt abban, hogy Judit egyéni csúccsal, 2:32:57-tel ért célba az ötödik helyen. Szûcs Csaba ekkor futotta a máig fennálló magyar csúcsot. Ez lett a legkedveltebb versenyünk, ahol ezután még nyolc alkalommal állt rajthoz. 
A jó eredmény utat nyitott Franciaország felé. Innentõl helyi menedzser segítségével alakítottuk ki a versenyprogramot.
Ebbe a programba persze a stuttgarti világbajnokság is bekerült, mivel a párizsi idõ szintteljesítést is jelentett. A felkészülésben ismét nagy jelentõsége volt a magaslati edzõtábornak. Ez volt a harmadik magaslati felkészülésünk, amit a szakirodalomnak megfelelõen úgy oldottunk meg, hogy 3 hétig voltunk fenn Font-Romeu-ban, majd a lejövetel után 12 nappal következett a verseny. A késõbbiekben bebizonyosodott, hogy ez nekünk nem megfelelõ, a három hét fenn kevés és a lejövetel után 3 - 4 héttel késõbb alakul ki a csúcsforma. Ekkor még kisebb hibákat vétettünk, az akklimatizáció rövid volt, utána túlságosan intenzív edzéseket végeztünk a nagy szintkülönbségû terepen és ez érzõdött a késõbbi edzéseken. A nyári világversenyek külön nehézsége a hõség legyõzése. A maraton augusztus 15-én de. 10 órakor kánikulai körülmények között indult. A frissítésnek nagy jelentõsége lett volna, de ez nem olyan könnyû feladat, mint amilyennek tûnik. Technikailag is nehéz futás közben inni, ráadásul, ha nem az elejétõl kezdve történik, és nem megfelelõ a mennyiség, felborul a vércukorszint és a vér sûrûsége is. Könnyen fejre lehet állni. A tavaszi és õszi versenyeken ennek nincs ekkora jelentõsége, nem éreztük szükségét. Itt azonban nagyon hiányzott. Az elsõ világbajnokságán 15. helyen végzett, 2:41:06-os idõvel, amit akkor csalódásként éltünk meg, utólag viszont nagyon jó helyezésnek értékelhetõ a világ hosszútávfutásának erejét tekintve.
Kisebb pihenõ után már az õszi versenyekre koncentráltunk és kezdett kialakulni az a szisztéma, amelyben egy ciklus maratontól maratonig tartott. Az év során az áprilisi és az októberi idõpont a legideálisabb a maraton szempontjából. Ilyenkor vannak a legjobb versenyek, és legkedvezõbb az idõjárás. A mi számunkra az október azért jobb, mert nyáron jó körülmények között, az edzõtáborokat is kihasználva tudunk készülni. Ebben az évben ismét a Reims Maratont választottuk, amelyik jubileumi 10 éves volt akkor. Nagyon erõs versenyt hoztak össze a rendezõk, nívós körítéssel. Itt voltunk együtt a legtöbben magyarok, 12-en ültünk körbe egy asztalt. Jó visszagondolni arra a hangulatra, amit közösen átéltünk. A versenyen a nõi élmezõny sokáig együtt haladt, aztán fokozatosan szigorodott az iram és egyre többen szakadtak le. Az utolsó  10 km-t már egyedül az élen futotta. A gyõzelmet 2:32:07-es új egyéni csúccsal szerezte meg. Ez az eredmény megerõsítette bennünk azt az elhatározást, hogy egy újabb álomhatárt célozzunk meg és - 2:30:00-on belül - akár az országos csúcs is sikerüljön. 
A következõ évtõl a felkészülésünket már nem a klasszikus téli alapozó idõszak jellemezte, hanem kialakult a maratonok ritmusának az a formája, amelyben a négy évszak mindegyikében helyet kapott egy verseny. A téli idõszakban egy egzotikus maraton szerepelt, áprilisban hét éven keresztül folyamatosan Párizs volt a fõ cél, a nyár a világversenyek idõszaka, õsszel pedig egy aktuálisan legjobbnak gondolt helyszínt választottunk. Ennek megfelelõen az edzések mindig a következõ maratont célozták meg, természetesen figyelve arra, hogy azok a bizonyos lépcsõk ne legyenek túl nagyok, de folyamatosan felfelé vezessenek. Az elsõ egzotikus verseny 1994-ben a Walt Disney World Maraton volt, amit elõször rendeztek meg azzal a szándékkal, hogy a New York-i színvonalára emeljék. Varázslatos útvonalon jelölték ki a pályát a floridai Disney parkok területén. Meghívták az összes amerikai futólegendát, akikkel együtt futhatott a 10ezres mezõny. A hajnali rajt egészen kellemessé tette a trópusi klímát. Az iramot - annak ellenére, hogy mérföldekben volt kijelölve a pálya - sikerült annyira egyenletesen eltalálni, hogy alig volt különbség a két félmaraton között. Ennek megfelelõen kiváló idõvel (2:32:32) nyerte meg a versenyt. Az ezt követõ sajtótájékoztatón a figyelem középpontjába került és tovább erõsítette pozícióját az elit futók táborában. 
Az év további eseményeit meghatározta, hogy az edzésmennyiségben elõre akartunk lépni. Az idõeredmények nem javultak tovább, de nem is ez volt a cél, hanem, hogy a következõ évek munkáját megalapozzuk és a megálmodott célokat elérjük. Áprilisban a Párizs Maratonon 2:33:28-cal 5. lett. Júliusban pedig sikerült 628 km-t teljesíteni, ami azóta is a legtöbb lefutott km egy hónap alatt. A heti kilométercsúcs is itt született 162 km-rel. Az évi kilométerszám ismét nõtt, kisebb megszakításokkal együtt is 200 km-rel több volt az elõzõnél. A júliusi edzések a Helsinki EB-re való felkészülést is szolgálták. Az Európa-bajnokságon sajnos egy gyomorprobléma miatt elmaradt a várt eredmény. A 13. helyen végzett 2:37:21-es idõvel. Az év hátralévõ részében kevesebb versennyel inkább a felkészülés volt hangsúlyos. 
Az elgondolás jónak bizonyult, két olyan év következett, amikor szinte minden sikerült. Januárban ismét a Disney-ben kezdtük a versenyszezont. Címvédõként érkezett, az egyes rajtszámot kapta és esélyeshez méltóan versenyzett. Tovább javított az egyéni csúcsán és 2:31:53-mal még ma is Õ a pályacsúcstartó. Ezt a versenyt a világ legvarázslatosabb maratonjának nevezik, mivel a hely sajátosságait kihasználva a Disney-figurák aktív szerepet játszanak az indulók szórakoztatásában, még a gyõzelmi trófeát is Mickey Egér adta át. 
A vidám napokat a komoly felkészülés követte. A Párizsi maratonon már nem kisebb cél lebegett elõttünk, mint a dobogó valamely fokára felállni. A tíz hetes felkészülés alatt minden hétvégén 30 km-t futottunk szubmaximális tempóban, anaerob küszöb pulzusértéken. Ezt többnyire a lakóhelyünkhöz közeli dombos helyen futottuk, ami egy csendes, erdészeti aszfaltos út. Ezt megelõzõen egy maraton elõtt sem futott ennyiszer 30 km-t. Hétrõl-hétre egyre jobban és könnyebben teljesítette.
A résztávos edzéseknél is egyfajta ismétlõdés volt jellemzõ. A részidõk folyamatosan javultak, ami megerõsítést jelentett. A verseny elõtt egy héttel még egy 20 km szerepelt a programban, ami minden maraton elõtt szokásos volt. Ez segítette a szénhidrát kiürülését is, amit 3 nap teljes szénhidrátmentes diéta követett. A verseny elõtti három napban pedig a kiürült raktárak feltöltése volt a feladat. A túlkompenzáció miatt nagyobb tartalékkal vághatott neki a távnak. Abban az idõszakban ez pszichésen is segítette a felkészülésben, de én ezt nagyon megterhelõnek és részben veszélyesnek éreztem, ezért a késõbbiekben sokat finomítottunk rajta. Félõ volt, hogy a szervezet egyensúlyát felborítja, súlyproblémákat okozhat és kezdõdõ cukorbetegséget is elindíthat. 
Erre a versenyre minden optimálisan alakult, jó formában állhatott a Diadalív elõtti rajthoz. A papírforma japán gyõzelmet sejtetett, ismét az aktuálisan legjobb japán futónõ érkezett, hogy megismételje az elõtte már négyszer megszerzett elsõségüket. Az élbolyban japán, marokkói, orosz, francia futókkal együtt haladtak a táv feléig, utána már csak a japán és a marokkói maradt vele. Innentõl már Judit diktálta az iramot, amibõl elõször a japán szakadt le, majd a marokkói is. Egy ilyen nagy versenyen az élen haladni olyan pszichés pluszt jelent, ami rejtett   energiákat  szabadít fel . A táv végét kísérõautók, motorosok és kamerák gyûrûjében tette meg, boldogan integetve a célban õt ünneplõknek. A célszalag átszakítása után újságírók és tévések hada vette körül, akiknek felszabadultan nyilatkozott. A japán tv élõben közvetítette a versenyt az idõeltolódás ellenére. Különdíjat ajánlott fel a gyõztesnek, aminek köszönhetõen a következõ két évben ingyen utazhattunk repülõvel a versenyeinkre. Fokozta az örömünket, hogy egyéni csúcsot, 2:31:43-at ért el. 
Az 5 km-es részidõk egyenletesek voltak, ha hozzávesszük a pályából adódó szintkülönbségeket. A táv második fele nehezebb, ennek ellenére sikerült tartani az iramot.

részidõk

A gyõzelem következményeként teljesítette a világbajnokság kiküldetési szintjét és meghívást kapott a világ legszínvonalasabb nõi maratonjára, a Tokiói Nõi Maratonra, ahová a versenyszervezõk olimpiai-, világ- és Európa-bajnokokat ill. a világ nagy maratonjainak gyõzteseit hívták meg, hogy összemérhessék erejüket a legjobb japán futókkal.
A felkészülés innentõl kezdve összetetté vált. Készültünk a világbajnokságra, ahol elsõsorban a jó helyezés volt a cél. Itt a nyári körülmények miatt egyéni csúcsok elérése nagyon ritka, számunkra viszont komolyan megfogalmazódott az országos csúcs megdöntése. Az, hogy maratonon ez mennyire nem egyszerû, bizonyítja, hogy több mint másfél évet kellett várni arra, hogy sikerüljön. Az edzésmunka alapján az elkövetkezendõ versenyek bármelyikén teljesíthette volna, ám ebben a sportágban az is elõfordulhatott volna, hogy sosem sikerül. 
Azért, hogy érzékeltetni tudjam a maraton speciális jellegét, röviden vázolom ennek a másfél évnek a lehetõségeit.

Más atlétikai számban egy idényben, egy felkészüléssel teljesíthetõ ennyi verseny. Nekünk másfél év kellett hozzá, amiben a nyári világversenyek eleve esélytelenek voltak a csúcsdöntésre. 
Sorrendben felidézve: elõször a göteborgi világbajnokságon való szereplés volt a feladat.   Az elõzõ években a magaslati felkészülés nem adott akkora elõnyt, mint amennyi veszélyt rejtett az esetleges hibák kapcsán. Úgy döntöttünk, hogy itthon, megszokott környezetben és edzõpartnerekkel készülünk. A felmérések azt mutatták, hogy jó úton haladunk, a hétvégi kontrollokon 20 és 30 km-en is egyéni csúcsot ért el. Nagyon jó állapotban érkezett a helyszínre. Elõzetes elképzeléseink szerint hûvös idõjárásra számítottunk és szerettük volna, ha az elsõ nyolcban végez. A valóság azonban keresztülhúzta számításainkat. Svédországban szokatlanul meleg, égetõ napsütés fogadott bennünket. A délelõtti rajtnál mindenki próbált árnyékba húzódni és a versenyzõk már ekkor elkezdték a frissítést. Számunkra ez még mindig megoldatlan probléma volt. A helyezéssel kapcsolatos elképzelés pedig túlzottnak bizonyult, megismerve a rajtlistát. Ennek ellenére a táv feléig együtt haladt az élbollyal, ami 16 fõbõl állt. Egy iramváltást követõen a mezõny szétszakadt és Judit olyan pozícióba került, ami az elõzetes vágyakat szertefoszlatta. Ilyen helyzetben nagyon nehéz a körülményekhez igazodni és egy csalódást jelentõ helyezésért harcolni. 30 km-tõl már nehezen bírta az egyik frissítõtõl a következõig, túl sokat ivott, vízháztartása felborult. A versenyt tizenketten adták fel, de Judit a 23. helyen, 2:42:02-vel célba ért. Sokáig nem szomorkodhattunk, kis pihenõ után a további feladatokra összpontosítottunk.

- önbizalmat adtak a tokiói Maratonhoz, ahol világbajnoki mezõny gyûlt össze. Az eredmény némi kárpótlást jelentett a nyári csalódás után.  Itt sikerült a 8. helyen célba érni, 2:32:00-val. Ennek az értéke magasan jegyzett a maratonfutó társadalomban. Az elsõ nyolc helyezettnek a Tokiói Olimpiai Stadionban adták át a díjakat. 

Az olimpia minden sportoló életében különös jelentõséggel bír. Ennek az évnek a fõ feladata a kvalifikáció és az olimpiai szereplés volt. Az edzéseredmények, a forma és az elõzõ év versenyei bizakodással töltöttek el bennünket. Vágyaink között szerepelt az is, hogy az egyéni csúcs 2 óra 30 percen belülre kerüljön. Az edzésmennyiség fokozatosan emelkedett, erre különösen ügyeltem. Az 1995-ös évet 5587 km-rel zártuk, 1996-ban pedig 6209 km-t teljesített. A mennyiségi és minõségi elõrelépés záloga a javulásnak. Ha túl hirtelen és korábban értük volna  el ezt a szintet, nem lett volna hova elõrelépni és a sérülésveszély is nagyobb lett volna. Ennek az évnek nagy reményekkel vágtunk neki, minden eddiginél nagyobb elszántsággal, érezve az elõttünk álló lehetõségeket. A felkészülés természetesen az olimpiára volt kiélezve, de úgy alakult, hogy a Párizsi Maraton a kvalifikáció szempontjából, a Berlini Maraton pedig az országos csúcs szempontjából volt kiemelt jelentõségû. Ennek a három versenynek a közvetlen felkészülését ezért részletesebben ismertetem.
1996 januártól mostoha idõjárási körülmények között kellett készülnünk. A Gyõri Dózsa salakos pályája egyáltalán nem volt használható. A tényõi út, ahol egyébként résztávozni szoktunk, március végéig a hó miatt szintén nem volt futható. Emiatt a hosszú futásokat változatos helyeken, Bakonybél környékén ill. a hozzánk közel esõ országutakon teljesítettük. Az ETO Stadion betongyûrûjén pedig résztávoztunk, ami a lelátó alatti 606 m hosszú kör. Az edzésvázlatban megjelenõ idõk ennek megfelelõen értendõk. Sok edzésünket nehezítette a mínusz 10 - 15 c°-os hideg és a havas útviszonyok. 
A Párizs Maratont megelõzõ 8 hét felkészülését 1. sz. melléklet mutatja.

Párizsban nagyon szoros verseny volt, a jobb helyezés kevésen múlott, az idõeredménynek azonban örültünk, az olimpiai részvétel immár valósággá vált. Két hét pihenõ után megfelelõ szintrõl folytathattuk a felkészülést. 
Az olimpiáig még 12 hét volt hátra, 5 hét itthon - elõkészítve a magaslatot -, 4 hét edzõtábor a Pireneusokban, 3 hét a versenyig (2. sz. melléklet.) 

Az elõzõ magaslati táborok tapasztalatát felhasználva úgy döntöttünk, hogy 4 hétig készülünk fent. Mivel az elsõ 3 nap és az utolsó 3 nap az akklimatizáció jegyében telik el, egy 3 hetes felkészülés alatt csak 2 hét jutna az érdemi munkára. Ezt így sikerült megtoldani még 1 héttel. Az edzésmunka hatékonysága érdekében tudtam, hogy sokat kockáztatok azzal, hogy a kondíciója határait feszegetem, de a cél érdekében meg kellett próbálni. A kemény edzések közötti idõt a lehetõ leghatékonyabban használtuk ki a regenerálódásra és a pihenésre. Szerencsére a feltételek nagyon jók voltak, sikerült végigcsinálni anélkül, hogy lerobbant volna. Ennek eredményeként erõsebbnek és eltökéltebbnek érezte magát, mint valaha. Tapasztalataink alapján a tengerszintre történõ visszatérést követõ 1 - 4. napon a teljesítõképesség igen magas színvonalú. Ezt követõen bekövetkezik egy törvényszerû visszaesés, majd a 20 - 21. naptól kezdõdõen alakul ki a csúcsforma, ami sok egyéni eltérést mutathat. Nekünk alkalmazkodnunk kellett a magyar és a francia szövetség megállapodásához, miszerint ebben az idõpontban kapott lehetõséget a hosszútávfutó csapat.  Így éppen 21 nap volt a lejövetel és a verseny között. A 11. napon utaztak Atlantába és 10 nap volt az akklimatizációra. Minden tökéletesen alakult addig, amíg a verseny elõtt két nappal gyomorfertõzést nem kapott. Egy hosszútávfutó számára ez végzetes. Hiába próbált meg az orvosokkal közösen gyors gyógymódot találni, a feltöltõdés helyett a kiürülés következett. A lelkierõ és a motiváltság lehetõvé tette, hogy elrajtolhasson a többiekkel, de az álmodott eredmény elmaradt. Ahhoz képest, hogy még a verseny közben is gyomorgörcs kínozta és kétszer megállásra kényszerült, 2:38:42-es eredmény hõsies teljesítmény. A lényegen azonban sajnos nem változtat, az olimpia 4 évenként és éppen azon a napon volt. Emiatt nagyon nagy dolog  ezen a versenyen elérni a legjobb egyéni teljesítményt, erre csak a legjobbak képesek. Szerencsére négy évvel késõbb a Sydney Olimpián újból lehetõséget kapott, ahol megmutathatta, hogy õ is ezek közé a sportolók közé tartozik. Élete második legjobb eredményét, 2:30:50-et ért el, ami a körülményeket figyelembe véve a legjobb maratoni teljesítményének tekinthetõ, amivel megkoronázta olimpiai szerepléseit. 
Visszatérve Atlantára: „a kudarc” megsokszorozta elszántságát és bizonyítani akart. A verseny után a kint töltött egy hét alatt már a következõ versenyekre készült. Míg az olimpia után sokan hetekre leállnak, õ rótta a kilométereket a faluban. A hazaérkezés után a menedzserünkkel egyeztetve bejelentkeztünk a Berlini Maratonra, ami a világ egyik leggyorsabb pályája. Éreztem, hogy a befektetett munka és az edzettségi állapota kihasználatlanul maradt. A magaslat bõven éreztette hatását még ebben a periódusban is.  Ebbõl adódóan az edzések soha nem tapasztalt szintre jutottak. Jól mutatja ezt a következõ idõszak, amit a Berlini Maraton elõtt edzett. (3. sz. melléklet)
Nagy tervekkel érkeztünk Berlinbe. A félmaratonon elért egyéni csúcs és a pályaedzések idõeredményei azt mutatták, hogy bátor futással áttörhetõ a 2 óra 30 perces idõhatár. A körülmények jobban alakultak mint gondoltuk volna. A verseny napján felhõs idõ volt, a hõmérõ higanyszála 15 °C-t mutatott, a zászlók alig mozdultak, ami azt jelezte, hogy az idõjárás aznap nem szól bele az eredmények alakulásába. A 6 órai kelés után könnyû reggelit evett (egy banán és egy müzli szelet). Judit azok közé tartozik, aki a feltöltést már elõzõ nap befejezte. A reggeli után a szokásos rituálék következtek, öltözködés a versenyszerelésbe, a rajtszám feltûzése, az idõterv pontos betartása a rajthoz indulásig. Amikor felültünk az elit futókat szállító buszra, a versenyizgalom és az adrenalin a tetõfokára hágott. A mezõny 9:00-kor rajtolt a Brandenburgi Kaputól 3 kilométerre. Ahogy elkezdõdött, megpróbált felvenni egy utazó tempót, amit gyorsnak, de teljesíthetõnek érzett. Igyekezett nyugodt maradni, hogy a lehetõ legtöbb energiát tudja megtakarítani a verseny második felére. Sikerült egy jó bolyt találni, akik megfelelõ iramban haladtak. Az út mentén rengeteg nézõ biztatta õket. Különbözõ helyekre próbáltam odaérni egy térkép segítségével, hogy a részidõk bekiabálásával és tanácsokkal megerõsítsem benne azt, hogy jól csinálja. Az iram nagyon egyenletesre sikerült, az elsõ és a második félmaraton között mindössze 24 másodperc különbség volt a második javára.

részidõk